Mese a szegény kis könyvelőlányról, a kincstárnokról és a biokörtéről
Egyszer volt, hol nem volt, egy kis város melletti faluban élt egy könyvelőlány. Volt neki egy kedvenc főnöke, a kincstárnok. Szegény kis könyvelőlány nagyon kedvelte a kincstárnokot, csípte a humorát, magas szintű empátiáját, a rosszul titkolt érzékenységét, eszét és nem utolsó sorban erejét és üzleti érzékét. Szegény kis könyvelőlány életét és vérét is adná a kincstárnokért és annak cégeiért. Bármit megtesz, amire a kincstárnok kéri, mert tudja, hogy ő maga is bármikor számíthat rá, bármire megkérheti.
Szegény kis könyvelőlány hatalmas telkének legvégén áll egy gyönyörű körtefa, telis-tele finomabbnál finomabb biokörtével. A körtefa azért bio, mert szegény kis könyvelőlány annyit dolgozik, hogy nem ér rá olyan, holmi hasztalan dolgokkal foglalkozni, mint a permetezés. Ezért a körték között bizony van kukacos is, de a szegény kis könyvelőlány ezeknek is nagyon örül, mert mindegyik körte a sajátja, mindegyiknek a fejlődését, érését figyelemmel kísérte és szurkolt nekik, hogy szép nagyra és édesre nőjjenek, családtagjai, barátai és nem utolsó sorban a pálinkaivó ismerősei örömére. Mert szegény kis könyvelőlánynak nagy öröm az, ha másoknak örömet okozhat.
Történt egyszer, hogy a kincstárnok (akinek mindenről tudomása van) megkérte a szegény kis könyvelőlányt, hogy ugyan szedjen már neki másnapra egy kosár körtét, mert szívesen enne belőle. Nagy öröm volt ez szegény kis könyvelőlánynak, hogy valaki ennyire szeretné megkóstolni az ő körtéjét. A kincstárnok felhívta a figyelmét arra, hogy mindenféleképpen másnap délelőtt kell neki a körte, mert a kincstárnok már csak ilyen ember, mindent, mindjárt és azonnal szeret megkapni. Ebben nagyon hasonlít egy MKB nevű műintézményre, valamint az adóhivatalra. Szegény kis könyvelőlány természetesen megígérte, hogy másnap reggelre szállítja az árut a megbeszélt helyre, a kincstárnok tulajdonát képező irodába. Azonban aznap a sok munka, valamint némi kutyasétáltatás miatt már csak sötétedés után ért haza. Úgy gondolta, hogy a sötétben már nem áll neki körtét szedni, inkább másnap reggel felkel egy fél órával hamarabb, hogy eleget tegyen a kincstárnok óhajának és adott szavát is megtartsa. Fel is húzta az ébresztőóráját reggel fél hatra, remélve azt is, hogy mellette alvó szerelme nem fog túl sokat morogni és zsörtölődni a hajnali ébresztő miatt.
Reggel kegyetlen hangosan csörgött az óra és szegény kis könyvelőlány fejében megfordult a gondolat, hogy alszik tovább, nem foglalkozik a körtével és a kincstárnokkal, de aztán eszébe jutott, hogy ő mindig megtartja a szavát, meg félt attól, hogy a kincstárnok ki fogja gúnyolni a látszólagos feledékenységéért, ezért összeszorította a száját és felkelt a jó meleg ágyból. Meglepődve vette észre, hogy bizony reggel fél hatkor még sötét van. Mivel szegény kis könyvelőlány nem ismer lehetetlent, gondolta ezt is meg lehet oldani, ezért megkereste a biciklilámpáját, amit így körteszedéshez zseblámpaként tudott használni. Ezután beöltözött rendesen, mert az ablakon keresztül igen hűvösnek tűnt a hajnal. Felvette bundabugyiját, flanellnadrágját, a hálóingére ráhúzott egy pólót meg egy kapucnis vastag melegítőfelsőt. De bizony még így is majdnem megfagyott odakint. Először a létrát cipelte hátra a háztól 86 méterre található gyönyörű körtefához. Kicsit nehéz volt a művelet, mert a létrát két kézzel kellett fogni, így a zseblámpát először a feje tetejére a kapucni alá próbálta betenni, de onnan mindig kiesett, és mindahányszor lehajolt érte, oldalba vágta magát a létrával. Ezért aztán a zseblámpát a szájába vette és úgy cipelte tovább a létrát. Mikor ezzel végzett, visszament a 86 méterre található házhoz egy hatalmas nagy zacskóért. Azt már könnyebb volt a körtefa alá szállítania. Közben rezignáltan konstatálta, hogy nagy baromság volt a fehér szinű, strasszköves csini papucsában nekivágni a feladatnak, mert a zseblámpa csak kis területet fogott be, így nem minden kutyaszart vett észre a lába előtt. De hát életét és vérét ugyebár... Mikor ilyenformán minden összeállt a körteszedéshez, nekitámaszotta a létrát a fának és bátran felmászott rá. Nagyon ügyes volt, mert csak egyszer dölt el a létrával együtt és csak kicsit ütötte meg magát, és hatalmas szerencséjére a tenyérnyi kék-zöld folt a fenekén keletkezett, az meg a nagyérdemű számára ugyebár láthatatlan. Körteszedés közben is adódtak gondok a zseblámpával, bizony sokszor kellett szegény kis könyvelőlánynak le-föl másznia a létrán, hogy a leesett lámpát a fa koronájára illessze ismételten. Alig félig telt meg a zacskó, mikor is szegény kis könyvelőlány rájött arra, hogy bizony a csini fehér strasszköves (és most már kutyaszaros) papucsához nem ártott volna zoknit is húzni, mert a lábujjai olyanok, mint a jégcsapok. Lemászott hát a fáról és a földre ülve dörzsölte és lehelgette őket, hogy visszatérjen beléjük az élet. Miközben egyik lábfejét masszírozta, hagyta hogy a másikat a kutyái nyalogassák. Ezen a ponton képzelte el magát mások szemével és bizony az oldalára dőlt a röhögéstől. Elég sokáig tartott mire újra körteszedő állapotba került, viszont addigra már kezdett hajnalodni, így viszonylag romantikus fényben, de már zseblámpa nélkül tudta folytatni a munkát. Közben szegény kis könyvelőlány még arra is ügyelt, hogy szép egészséges körtéket szedjen, valamint esztétikai érzékét is megcsillogtatva igyekezett a körtéket egy kis ágdarabbal és pár szál levéllel leszedni, hogy egyenként is jól mutassanak majd a kincstárnok gyümölcsös kosarában (már ha van neki ilyesmi). Szegény kis könyvelőlányt még az sem zavarta, hogy két kutyája, Böbe (aki komondor) és Rozi (aki pumi), a fa alatt ugatták folyamatosan, mert elképzelni sem tudták, hogy ugyan mi a bánatot csinál a körtefa közepén hajnalok hajnalán.Szegény kis könyvelőlány legalább 15 kiló biokörtét szedett, hogy a kincstárnoknak örömet okozzon. A művelet befejezésekor döbbent rá, hogy ezt a 15 kilót neki most a 86 méterre lévő házhoz kell cipelnie. Na de a szegény kis könyvelőlány szerint nincs lehetetlen, csak tehetetlen ember, valamint mindent meg lehet oldani alapon nekilátott elcipelni a leszedett finom biokörtéket. Az út egyharmadánál megfordult a fejében, hogy ott hagyja a körtéket ebek harmincadjára és azt mondja a kincstárnoknak, hogy elfelejtette a dolgot, de hát szegény kis könyvelőlányt azért nem ilyen fából faragták. Az út felétől már csak arra volt képes, hogy maga után húzza a körtéket, amit a kutyák innentől fogva hátulról folyamatosan ugattak és böködtek az orrukkal. Szegény kis könyvelőlányt itt kapta el a második röhögőgörcs, valamint az is megfordult a fejében, hogy ő bizony nem normális. De már túl sokat dolgozott azért, hogy csak úgy veszni hagyja a dolgot. Nagy nehezen elérte a 86 méterre lévő házat, de ekkor még nem pihenhetett, hiszen a létrát is vissza kellett hoznia. Ez már mondhatni sima út volt, zseblámpa nem kellett, és csak kétszer botlott meg a létrával, igaz ezekből egyszer el is esett, de hál istennek nem tenyerelt bele a kezétől öt centire letelepedett nem túl kemény állagú kutyaszarba. Fel is jegyezte rögtön a fejébe, hogy majd figyelnie kell melyik kutyának megy a hasa. A házhoz visszaérve szegény kis könyvelőlány a teraszon kifújta egy kicsit magát, adott egy kis kekszet a kutyáknak, mert ők is megérdemelték, elvégre a fél falut sikerült felébreszteniük a hajnali ugatásukkal. A jól végzett munka örömére szegény kis könyvelőlány egy óráig áztatta magát forró vízben a kádban, miközben leltárba vette és lekönyvelte a habtestén keletkezett sérüléseket. Volt belőlük jócskán. Szegény kis könyvelőlányt csak az vígasztalta, hogy a kincstárnok mennyire fog örülni a finom biokörtéknek.
Az irodában ülve szegény kis könyvelőlány izgatottan várta, hogy a kincstárnok végre megérkezzen és birtokba vegye a gyönyörűséges körtéket. Azonban csak várta-várta, ám hiába, mert a kincstárnok nem jött és nem is telefonált. Szegény kis könyvelőlány nem merte felhívni a kincstárnokot, mert nem szerette volna zavarni temérdek elfoglaltságai között, és hát nem is nagyon szokott neki sikerülni máskor sem, mert vagy kicsörög a telefonja és nem veszi fel, vagy pedig - és ez a leggyakoribb - foglaltat jelez, mert a kincstárnok többet szokott telefonálni általában, mint egy nő. Így szegény kis könyvelőlány a kincstárnok ráutaló magatartását egyoldalú szerződésszegésként fogta fel, és a kemény munkával leszedett körte nagy részét felajánlotta a kollegáinak, akiknek már csorgott a nyáluk a gyönyörű gyümölcsök láttán. Szegény kis könyvelőlány, mivel telefonon nem tud kapcsolatot teremteni a kincstárnokkal, aki valószínűleg elfelejtette a körtéket, így úgy döntött megírja ezt a mesét és elküldi a kincstárnoknak okulásul, hogy amikor az élete folyamán bármikor is körtét eszik bármilyen formában, jusson eszébe szegény kis könyvelőlány, akinek mellesleg - apró célzásként - a fehér tulipán a kedvenc virága.
Offi! Balázs azt üzeni, ha nem jössz a körtékért, szétrugja a segged...
