Újonnan megismert állatorvosunk is nagyon rendes ember, jól áll neki a giga méretű női válltáskám :-) Ő azt cipelte (nehezebb, mint a kutya), én meg a Rozit, aki nem hajlandó a saját lábán bemenni a rendelőbe. Volt nagy röhögés odabent, amikor így beállítottunk. Kifele is így jöttünk. Mondták, hogy ennyi kacarászás után legalább jól indul a napjuk.
Most csak mi voltuk a rendelőben, más páciens nem volt, így volt időnk beszélgetni is. Már tudom, hogy mire kell figyelnem bűzmirigyileg, mik a tünetek. Megjegyzem a legtipikusabb tünetet, a fenéken csúszkálást Rozi nem csinálta, ő csak vakarózott folyamatosan. Mi meg kezeltük Frontline-al, meg Kiltix-el, mert bolhára gyanakodtunk. Mindegy, meggyógyult és ez a lényeg.
Állatorvos után elmentünk egy barátnőmért, akivel kimentünk a ligetbe és sétáltunk közel két órát. Rozál eleinte behúzott farokkal jött a pórázon, de a vége felé már lazább volt, egy-két biciklisre rá is morgott. Azután elmentünk a barátnőm gyerkőceiért az óvodába, hazavittem őket, a ház előtt még egy kicsit játszottak Rozival. Búcsúzáskor a kislány még meg is puszilta a kutyát, annyira megszerette. Rozi bánatos szemeinek nem lehet ellenállni.
Aznap este a kutyát nem kellett ringatni, úgy aludt, a sok új élmény után, mint akit fejbe vágtak.
A nagybeteg borogatás közben (külön felhívnám a figyelmet a lábtartásra...):
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése